Friends- sticky shoe

good points

régi kedvencek

J. Z. Novak - A tücsök meg a hangyák

Felhő nem jár fenn az égen,
nyár van, vidám, forró nyár,
harangvirág tárt kelyhében
friss harmatcsepp csillan kéken,
künn a réten áll a bál.

Tarka ruhás virágsereg
illeg, billeg, mosolyog,
bogár zümmög, béka brekeg,
még a pohos méh is nevet,
táncolnak a szúnyogok.

Erdő szélén várkastély áll,

púpos hátú barna domb.
A lakói szorgos hangyák,
amit lelnek, félrerakják,
epret, gombát, áfonyát.

Künn a réten zeng a nóta,
Kering a tánc szüntelen.
Hegedű hí dáridóba,
Hajnal óta tart a móka,
Minden perc új dalt terem.

Szól a tücsök muzsikája,

Alig kél a napvilág,
lassút húz, majd frisset rája,
lepke járja, méh a párja,
míg kigyúl a mécsvirág.

Körbe-körbe, karikába
ropja, aki arra jár,
potrohát a légy riszálja,
szárnyát rázza mórikálva
napszállatig tart a bál.

Csak a szorgos hangyanépség
cipekedik, meg nem áll.
Hogy az utat el ne vétsék,
irányát a fába vésték,
üres kamra magra vár.

„Ha hó lepi be a várunk,
s ránk köszönt a jeges tél,
nem kopik fel majd az állunk,
mi ugyan nem muzsikálunk,
ki csak táncol, meg nem él!”

Tücsök koma nagyon nevet:
„Hol van még a tél, a hó?
én a nyárról énekelek,
melegek a játszi szelek,
s mézet iszom, hóhahó!”

A vonóját kézbe  kapja,
s szól a nóta, száll a dal.
Nem hallgatja a sok hangya,
a munkáját el nem hagyja
sem öreg, sem fiatal.

Ha baj esik hébe-hóba
A beteget saroglyán,
ketten viszik be a bolyba.
Ami csorba, szépen sorba
összeforr majd szaporán.

Megpihen a dolgos hangya,
ha leszáll a barna est,
a nótáját elhúzatja,
dalolgatja, dúdolgatja,
mulatni most egy se rest.

Cifrázza a tücsök-banda,
vidám nóta hangja száll.
Csillagát az ég hullatja,
hűs szél támad virradatra,
búcsúzik a csalfa nyár.

Még serényebb most a hangya,
mind talpon van, nem henyél,
megtelik az éléskamra.
Mezőn rakva száz kalangya,
ebből lesz az új kenyér.

Megfakul az üde levél,
itt van az ősz, sír a szél.
A tücsök  még egyre zenél,
vígan henyél, szava kevély:
„Úgyse lesz már soha tél!”

Elhervad az őszirózsa,
lombja vesztén bús a tölgy,
kora reggel, virradóra
kemény páncél fagy a tóra,
dértől fehér már a völgy.

Nótás tücsök, mi lesz veled,
magad vagy az ég alatt,
hová hajtod árva fejed?
„Meleg helyet kinél lelek?
Hol kerül egy jó falat?”

„Ahol nyáron virág kéklett,
ma csak hó van, durva jég.
Nem jár kinn egy árva lélek,
vad szél huhog, fázom, félek,
s otthon üres a fazék.”

Meg is fagyna szegény pára,
pereg rá a hópehely,
de egy hangya arra járva,
megtalálja s megsajnálja:
„Jut neki a bolyban hely!”

Magához tér tücsök koma,
nem fázik már, nem vacog:
az asztalon dús lakoma,
ízes bogyó, rőt áfonya –
„Álmodon tán? Hol vagyok?”

Teli tálat hoz egy hangya,
az asztalra leteszi,
a másik meg kínálgatja,
ami jót csak rejt a kamra,
elé rakja, eteti.

„Egész nyáron csak zenéltem,

Bántam is én, mi lesz télen…”
Tücsök arcán szégyen ég.
De a hangyák vigasztalják,
Cirógatják, biztatgatják:

„Adósaid vagyunk rég.

Gyantázd meg hát azt a vonót,
s idézd fel a régi nyárt!”
tücsök magát nem kérette,
hegedűjét elővette,
megpengette, le sem tette
s egész télen muzsikált.