"Lassankint múlni kezdett az éj; az elmaradozó bihari havasok mögött világosodni kezdett az ég; az apróbb csillagocskák seregestől múltak el a derűben; csak a fényesebbek ragyogtak még a hajnalon keresztül; nemsokára égő rózsaszín lepte el az eget, s hosszú, egyenes felhővonalak arany szalagjai úsztak a támadó nap előtt, melynek közelgő fényét a sötét hegyormok széles küllőkre osztották az égen. Az utazók előtt terült a végtelen alföldi róna, ahogy menyasszonyi ágyából fölkel, szerető urát, a napot üdvözölni. A harmattól nedves zöld vetések között a végigsietők árnyéka úgy tetszék, mintha ezüst dicsfény futna együtt velük; a kelő hajnalfény visszavert sugára az, billió harmatcsepptől visszaverve, s amilyen messze elveti az árnyékot a most fölkelő nap, olyan messzire elkíséri azt a dicsfény; aki ezt először látja, ihletve érzi magát tőle. Aki először látja napfelköltekor maga előtt az alföldi pusztát, amint a nyugodt lilaszín ködei eltisztulnak róla a kelő napfény elől, amint e mérhetetlen, szemmel be nem látható távol az éggel egybeolvadni látszik, az maga is érez valami mérhetetlen, szóval ki nem mondható ábrándot, melyekben a lélek az éggel egybeolvad..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése