Pótcselekvés

Pótcselekvés az, amit ahelyett csinálunk, amit csinálnunk kellene. (A skála végtelen, az adóbevallástól az új cipzár bevarrásáig terjed.)
Íme, saját példám. Ma meg kell írnom egy cikket. Hetekkel ezelőtt jött a felkérés, megvolt a téma is, holnapra ígértem. Ma kifejezetten írásra való az idő. Az asztalfúró befejezte a mai műszakot, a világítás jó, előttem az írógép, benne a papír. Fejemben a téma. Leírom a címet.
Nos, hogyan is kezdjem? Most valahogy nem jön az elő az első mondat, pedig az fontos. Van, hogy csak úgy odakopogja magát a papírra, s van úgy, hogy keresgélni kell.
Talán egy kávé segítene. Kávé?! Te jóságos ég, hiszen odatettem, mielőtt nekiültem az írásnak!
Rohanok ki a konyhába. Hát igen. Szegény megfeketedett kávéfőző az utolsókat szörcsögi-köpködi, a tűzhely teteje úszik a kávéban, a gázrózsa körül égett, fekete karima. Súrolom, mosom, törlöm még a tűzhely oldalát is, eltűnnek a minapi paradicsombefőzés piros pöttyei is. Lesikálom a kéváfőzőt, odateszek egy másik adagot, de most már megvárom, nehogy már megint! Addig elrámolom a szárítóból a tiszta edényt. Ahogy lehajolok, pillantásom a sarokban heverő nejlonzacskóra téved. Majd két kiló uborka, két napja ott fonnyad. Tegnap akartam bekovászolni, s akkor jött az a telefon. Hát ezt vagy megcsinálom ma, vagy kidobhatom. Gyorsan vízbe teszem, térjen magához szegény.
Egy csésze kávéval vissza az írógéphez. Nem jó ez a kávé. Persze, nem tettem bele tejet. Futás kis egy csöpp tejért. Ha már a konyhában vagyok, hát odateszem a sós vizet egészen kicsi lángra. Majd szép lassan felforr. Vissza az írógéphez.
Több mint fél oldal kész. Gondolataim az uborkánál járnak. Hol van a nagy uborkásüveg? Nem láttam a spájzban. Hova lett? Ja persze, a múlthéten, mikor darabokra metéltem a jukka plafonig érő szárát, abba tettem a kis jukkadarabokat. Az erkélyre vittem. Ott van? Nicsak! Az egyik jukkadarabkán már két kis zöld bóbita bújt elő! No de ilyet! Ezt az üveget most nem szabad megbolygatni. Jókedvemben lecsipdesem az erkélyládában elvirult muskátlikat s hozok nekik egy kanna vizet. tele vannak bimbóval.
Újult erővel vissza az írógéphez. Két újabb bekezdés. A sós víz! Rohanás a konyhába. Még van az alján egy ujjnyi. Felöntöm. Most megcsinálom az uborkát, aztán nincs több rohangálás. Két kis üveg, bors, kapor...Hol a kapor? Hiszen az uborkával együtt vettem. Csak hogy aztán tökfőzeléket csináltam. Futás a kis zöldségeshez. És ha már itt vagyok, veszek két kiló krumplit is, most nem kell mást cipelnem. Amikor fizetek, megpillantom a táskámban a napok óta magammal hurcolt levelt. Két sarok a postaláda, bedobom. Vissza, haza.
Percek alatt kész a két kis üveg uborka, kenyeret rá, aztán a két konyharuhát, ejnye, ezek már megértek a mosásra, előveszek két tisztát. Az ám, amíg írok, beindíthatnám a tarkamosást, összegyúlt már annyi ruha. Nyitom az új mosóporos doboz újmódi kupakját, beszakad a körmöm. Elő a manikűrollóval, s ha már ezt kénytelen vagyok rövidre vágni, a többit is hozzáigazítom. Ráfért már a kezemre egy kis manikűr.
Vissza az írógéphez. Szaporodnak a sorok, de alig lehet elolvasni. Hiába, ki kell cserélni a szalagot, szerencsére van itthon tartalék, elügyetlenkedek vele, aztán sikálom a kezemről a fekete festéket. A mosógép dorombol, én megyek vissza írni.
De elvesztettem a fonalat. Apropó: fonal. Azt a szőnyegről letépett, kis színmintának szánt fonaldarabkát ne felejtsem el betenni a pénztárcámba. Holnap meg kell vennem. Beteszem. A szomszéd megígérte. ha veszek fonalat, beszegi a piros szőnyeget, mert sajnos, kér helyen is kirojtosodott a széle.
Vissza az írógéphez. Felgyújtom a villanyt. Este van már, és én pótcselekvésekkel töltöttem az írásra szánt délutánt.
Pótcselekvés? Miért pótcselekvés? Ragyog a tűzhely, üvegekben a kovászos uborka, vettem krumplit, bedobtam a levelet, manikűröztem, meglocsoltam a muskátlit, kicseréltem az írógépszalagot, mosógépben a ruha- hát ezt mind meg kellett csinálni.
Be kell fejeznem az írást. Mégpedig ma. Mart holnap jön az ablakpucoló, nekem meg proszívóznom kell. És függönyt mosni.
De mi lenne, ha pótcselekvésként, holnap írnám meg a végét?
(Janikovszky Éva)